33. rész: Büntetés, és bűnhődés*

33. rész: Büntetés, és bűnhődés*

A délután folyamán Demon rohant be a szobába. Arcán az idegesék jelei látszódtak, tekintete rémült volt, szorosan mellém ült az ágyra, majd fejét a párnába temette, s elordította magát.
Zavartan néztem rá, s rettegtem attól, amit mondani akar.

-          Mi történt már megint? – Demon rám emelte sötét szemeit, s sűrű bocsánatkérés közepette szembe fordult velem.

-          Adam rájött. Nem tudom, hogy honnan, vagy hogyan, hogyan, de tud mindent. – Azonnal mozgásba lendültem, de a fájdalom ismét az utamat állta. Erőtlenül hanyatlottam vissza a puha ágyneműre, s tudtam, hogy képtelen leszek innen felkelni.

-          Mi lesz mo…… - Be sem tudtam fejezni a mondatot, Adam hatalmas lendülettel kivágta az ajtót. Olyan volt, mint egy megvadul állat. Ruhája szakadt volt és néhol vörös vérfoltok mocskolták be, haja az égnek állt, dühösen fújtatott egyet, s megragadta Demon-t a vállánál, majd lerántotta a földre. Hangos puffanást hallottam, Adam Demon csípőjén ült, s minden dühét összeszedve ütötte az alatta fekvőt.

-          Ne, Adam, hagyd abba. Könyörgöm. – Fátyolos tekintettel néztem rájuk, a bűntudat, lassan betöltötte a szívemet. Ez az én hibám, nem lett volna szabad Demon-t is belekeverni ebben.

Óvatosan leszállt róla, szemei végig engem néztek, ujjait kiroppantotta, s leült az ágy szélére.

Demon-t csendben kivezette két őr, s csak reménykedni tudtam benne, hogy valaha még láthatom.

-          Elárultál engem. Tudod, hogy mi ennek a következménye. – Nem nézett rám, a szoba egyik sarkában álló hatalmas fali órára szegezte figyelmét.

-          Látod azt az órát? – Némán bólintottam, majd jobban szemügyre vettem a sarokban álló kézzel faragott mesterművet.

-          Mikor a nagy mutató eléri a 6ost, Andy mér rég messze fog járni. – Döbbenten néztem rá, szavai visszhangzottak a fülemben.

-          Kötöttünk egy alkut. Ő örökre eltűnik az életünkből, és én cserébe nem öllek meg. – Most először nézett rám, szemei bosszú után sóvárogtak, míg az én tekintetemben fájdalom és gyűlölet volt.

-          Nagyon rossz kislány voltál. De az ígéretemet megtartom. Nem öllek meg, sőt soha többet nem foglak bántani. Még Mark is itt lakhat velünk, de te akkor is a feleségem leszel. Akár tetszik, akár nem. – Zokogva borultam a párnámra, Adam helyét Demon vette át. Gyengéden simogatta a hátamat, s én kiscica módjára bújtam erős karjai közé.

-          Ugye ez nem igaz? Andy nem hagyott itt?! –Néma csend telepedett közénk. Nem válaszolt.

S én tudtam. hogy sosem láthatom Őt többé.

-          De én itt vagyok neked. Adam csak miattad hagyott életben. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen ember aki segíthet ezt neked átvészelni. És ebben igaza van. Rám számíthatsz. – Szavai őszinték voltak, láttam a szemében.

-          Segítesz felállnom. – Óvatosan átvette a bal karomat válla felett, s segített talpra állnom.

-          Köszönöm, innentől boldogulok. – Lassú, óvatos léptekkel haladtam a folyosón, egészen a szemben lévő szobáig, ahol Mark aludt.

Halkan lefeküdtem mellé, s finom puha puszit nyomtam a  homlokára.

-          Mondtam, hogy nem bántottam. Ennyi örömöd, lehet. – Adam az ajtó félfának dőlve figyelt minket.

-          Miért tetted? Elküldhettél volna, nem tudtunk volna neked ártani, de te még is itt tartasz, bezárva ide. Miért? – Rövid ideig elmerengett a válaszon, majd alapos megfontolás után válaszolt.

-          Ez büntetés neked is és Andy-nek is. Szeretitek egymást, és nincsen annál rosszabb, mikor tudod, hogy érzéseid viszonzásra találtak, de még sem lehettek együtt soha sem. – Dühösen hozzá vágtam az első kezembe akadt tárgyat, ami egy puha selymes plüss maci volt, melyet nevetve kapott el.

-          Meg sem dicsérted a fiad szobáját. Nekem személy szerint nagyon tetszik. – Kíváncsian néztem szét a szobában. Igaza volt, tökéletes szoba volt. Kék falak, melyeken motorok és autók voltak felfestve, kényelmes ágy az ajtó mellett, majd jobbra egy hatalmas ablak, melyen át rengeteg fényszűrődőt be, előtte kis asztal, aprócska székekkel rajta színes ceruzával, és rajzlappal. Az ablak mellett, világos barna szekrény sor, volt elhelyezve, mely tele volt ruhákkal.

-          Ezt te csináltattad? – Direkt emeltem ki a „csináltattad” szót. Tudtam, hogy Adam nem az a barkácsolós típus.

-          Igen, mondjuk az ágyat, amelyen fekszetek én raktam össze, úgyhogy óvatosan. – Halkan kuncogtam egyet, de azonnal elkomolyodtam. Lehetetlen rajta kiigazodni, az egyik pillanatban kedves, aranyos, segítőkész, majd hirtelen, mintha egy teljesen másik ember állna velem szemben. Agresszív, dühös, és bunkó.

Mögötte egy őszes hajó karcsú hölgy kukucskált ki. Mosolyogva köszöntem neki, majd Adam-at félve tolva belépett a szobába.

-          Alig várom, már, hogy felébredjen ez a csöppség, és megdajkáljam. Mióta Adam haza hozta azóta alszik, pedig az nem most volt ám. Mindig ilyen sokat alszik? – Félve válaszoltam, s éreztem, ahogyan az aggodalom elhatalmasodik rajtam.

-          Igen. – Feleltem halkan.

-          Anya hagyd pihenni Emily-t.

-          Megyek már megyek. Jaj Em, el is felejtettem mondani, ma délután ruha próba lesz. Meglátod gyönyörű lesz a ruhád. – Az ajtóból még visszaintett, majd eltűnt a folyosón.

-          Mit tettél vele? – Azonnal felpattantam az ágyból, de hirtelen összecsuklottam a fájdalomtól ,mely a hátamba hasított.

-          Higgadja le, csak egy kis kábító pisztoly, gondolom nem akartad volna, te sem hogy hallja azt amit Andy-nek mondtam. – Erőtlenül kapaszkodtam ingébe, érzetem, ahogyan ismét elhagy az erőm.

-          Gyü..löll…..ek. – Utolsó csepp erőmet is összeszedtem, hogy képes legyek ezt az egy szót a szemébe mondani, majd elnyelt a sötétség.