34. rész: Akkor csak sajnálni tudlak*

34. rész: Akkor csak sajnálni tudlak*

Halk orgonaszó hallatszott, s a templomban lévő több 100 ember, egyszerre mozdult meg. Idegen arcok néztek rám, mind engem figyeltek, tekintetük érzelem mentes volt. Gépiesen sétáltam a padsorok között, gyönyörű hófehér virágcsokorral voltak díszítve a padok, előttem két kislány sétált habos rózsaszín ruhájuk a földik ért, büszke, mosolyogva szórták lábam elé a virágokat. Lenéztem a kezemben lévő gyönyörű virágáradatra, melyet Adam édesanyja állított össze, különös gondossággal. Vegyes csokor volt, mese szép színárnyalatokkal. Az első virág, melyen megakadt a szemem, a halvány rózsaszín babarózsa volt. Úgy tartják, hogy a babrózsa, hosszú boldog házasságot ígér, a következő virág a frézia volt, mely a bizalmat jelképezte. A mély vörös hibiszkusz kitűnt a többi halvány színű virág közül, nevetve néztem a női szépség jelképére a kezemben. Adam ha tudná ezeknek a virágoknak a jelentését bizonyára a kukába vágta volna ezt csodálatos virág kompozíciót.

Óvatosan elengedtem a mellettem álló Demon karját, s engedtem, hogy átadjon a velem szemben álló férfinak. Felnéztem a fehér ruhába öltözött papra, mely ismét végig néztem a templomban.

Adam édesanyja örömkönnyekkel teli arca eszembe juttatta, hogy bizonyára az én anyukám is hasonlóan örülne, ha férjhez mennék. A nász nép tekintete távolság tartó volt, egyedül Demon szemei sugároztak felém megértést, és egy kis biztatást. Az első padban Adam apja mellett ült Mark. Mindketten kíváncsian néztek ránk, s várták, hogy elkezdődjön a szertartás.

Félve néztem leendő férjem sötét szemeibe, arcára erőltetett mosolyt fektetett, s összekulcsolta a kezünket. Láttam a szemeiben, hogy élvezi a helyzetet. Imád mások felett uralkodni, s épp most szerzi meg az irányítást felettem.

A pap szavai monoton mondatai, egyre jobban közeledtek a végéhez.

Hangom megremegett, ahogyan kimondtam az aprócska „igen” szócskát. Abban a pillanatban éreztem, hogy összetörök belül. Fizikális fájdalmat okozott ennek a szónak  a kimondása. Éles fájdalom hasított a szívembe, majd, mikor Adam forró ajkai az enyémre tapadtak, sós könnyek folytak végig az arcomon, s útjuk ajkainkon ért végett. Ahogyan szája elvált az enyémtől, lenyalta könnycseppemet az ajkáról, s mosolyogva kivezetett a templom elé.

Hangos öröm kiáltások rázták fel az utca csendjét. A lépcső alján a fotós állt, s sűrű hadonászások közepette próbált beállítani minket és a násznépet egy fotóra, mely örökre emlékeztetni fog életem legnagyobb hibájára.

Hosszú sor kígyózott a bejárat előtt, mindenki gratulált a friss házassághoz. Arcukra ráfagyott az erőltetett mosoly, a gyomrom is felfordult tőlük. Mind csak azért vannak itt, mert félnek Adam-től, valójában pedig a hátuk közepére sem kívánják ezt az esküvőt, akár csak én.

Gyönyörű fehér limuzin várt ránk, mely lassan gurult a főúton, mögöttünk a násznéppel.

-          Nagyszerű szertartás volt nem igaz? – Adam csak úgy dagadt a büszkeségtől.

-          De. – Dacosan elfordítottam a fejemet az ablak felé, s igyekeztem tudomást sem venni róla.

-          Nah, ne legyél ilyen dacos. Ezt tartogasd a nászéjszakánkra. – Undorodva néztem rá, kezeit védelmezően maga elé tette, s Ő is az ablak felé fordult.

-          Ezt a napot rengetegszere elképzeltem már. Mindig azt hittem, hogy szerelemből megyek majd férjhez, s boldog családom lesz, gyerekekkel, és egy szerető odaadó férjjel. Hát úgy látszik tévedtem. – Tekintetemet ismét elhomályosították a könnyek, szemei furcsán csillogtak, arca fájdalmat tükrözött.

-          Mindent megadhatok neked. Tudod te, hogy hányan lennének most a helyedben. Van férjed van egy fiad is, gazdag lettél, s azzal, hogy az én nevemet viseled tisztelet és tekintélyt kaptál. Most tantól fogva vagy valaki, eddig egy senki voltál. És te még most sem vagy elégedett?! – Dühösen nézett rám, mintha hihetetlen dolgot mondtam volna.

-          A legfontosabb dolgot nem adhatod meg nekem. A szerelmet.

-          Ti nők túl becsülitek a  szerelmet. – Nevetve néztem rá, kezeim közé fogtam arcát, s mélyen a szemébe néztem.

-          Voltál már valaha szerelmes? – Rövid gondolkodás után megrázta a fejét.

-          Ez a baj veled. Próbáltál már nőt szeretni, és nem csak a céljaid elérésére használni?

-          Nem. – Kényelmesen hátra dőlt az ülésben, lábait keresztbe fonta, s továbbra is engem nézett.

-          Akkor csak sajnálni tudlak.