4.rész: Andy Biersack*

Drága olvasóim!
Mivel itt az iskola kezdés, gondolom mindenki hulla fáradt, szükség van ez után a nap után egy kellemes kikapcsolódásra. Ezért ma hosszabb részt hoztam nektek, valamint pedig ezzel szeretném megköszönni azt, hogy olvassátok a blogot, hogy véleményt irtok, és minden mást :$ :)
Nagyon hálás vagyok érteeee!
Jó olvasást!

4.rész

Remegve ültem végig az első órát. Az új jövevény egész végig figyelt. Minden apró rezdülésemre rám kapta a tekintetét. Megmozdulni sem mertem. Meredten bámultam a tanárt aki nyugodtan folytatta a tananyagot leadását.  Percenkét néztem a falon logó órára, de az idő is ellenem volt.

Amint meghallottam csengőt, összekaptam a könyveimet, és kirohantam a teremből. Egyenesen a női mosdó felé szaladtam, majd az első szabad fülkébe zárkóztam, és vártam. Kapkodva vettem a levegőt, a szívem minden egyes dobbanással kiakart törni a mellkasomból.  Rettegtem kilépni a lány mosdó ajtaján. Számomra ez a vékony kis műanyag ajtó jelentette a legnagyobb biztonságot.

Hangos csörrenés jelezte a második óra kezdetét. Kelletlenül nyitottam ki a mosdó ajtaját, majd miután meggyőződtem róla, hogy rajtam kívül senki nincs a folyóson, a kémia labor felé haladtam.

-          Mss. Garcia, önre nem vonatkozik a csengetése rend talán? – Platina szőke haja tökéleresen ölelte körbe dús kebleit, karcsú derekát egy vastag fekete övvel szorította össze, vékony hosszú lábait falatnyi miniszoknya takarta. Nem igazán egy több diplomás kémia tanár jut először az eszünk be ha erre a nőre pillantunk.

-          De, elnézést kérek. – Szégyenkezve kullogtam a leghátsó padba, de meglepetésemre nem volt üres a pad. A lehető legmesszebb ültem tőle. Elővett egy lapot, majd elém tolta.

„Csak nem előlem bujkáltál a lány mosdóban” – Többször is végig olvastam, a mondatot, mire eljutott a tudatomig jelentésük.

„Nem” – Firkantottam gyors a papírra. Óvatosan felém dőlt, és úgy figyelte, hogy mit írok a papírra.

Férfias illata megtöltötte a tüdőmet, kellemes enyhén édeskés parfümje mámorító volt.

-          Hazudsz. – Suttogta a fülembe.  Ijedten kaptam felé a tekintetemet, de az övé olyan üresnek és távolinak tűnt. Semmit nem tudtam leolvasni az róla.

-          Tudom, hogy ott voltál reggel a sikátorba, és azt is tudom, hogy láttad, ahogy megölöm azt a nőt.  – Úgy beszélt a történtekről mintha csak az időjárásról beszélne. Semmi megbánás, szomorúság nem volt a hangjában.

-          De ne aggódj, még nem te következel. Van most fontosabb dolgom is, mint egy ártatlan kislányt halálra rémíteni. Habár ahogy elnézem, ez ,már sikerült. – Láthatóan élvezte, hogy fölém kerekedett.

-          Nem félek tőled. – Esetlenül ejtettem ki ezt az aprócska mondatot. Még én sem hittem el, ezt.

-          Igazán?! Bizonyítsd be. – Azzal a lendülettel felállt és kisétált a teremből. A tanár hiába szólt utána, figyelemre sem méltatta. Az ajtóból még vissza nézett rám, jobb karját kinyújtotta, ujjaival fegyvert formált, s felém lőtt.

Az egész osztály engem nézett, de én csak leszegett fejjel ültem a padban, és igyekeztem minél lejjebb süllyedni a székben.

A nap további részeben, nem láttam Andy-t, de éreztem, hogy figyel. Tudtam, hogy nem bújhatok el előle, így nem is próbálkoztam ilyesmivel. Csak tettem a megszokott minden napos teendőimet. Egyik óráról ki a másikba be, majd irány haza, és reménykedni abban, hogy apu dolgozik.

Lassan nyitottam ki a bejárati ajtót. Óvatosan levettem a cipőmet, majd a nappalban alvó apámra néztem. Mellette több tucat üres sörös üveg hevert szanaszét, némelyik még el is volt törve. Halkan fellopóztam a szobámba, majd megkönnyebbülve zártam be az ajtót.

-          Csak nem félsz tőle? – Andy az ágyamon ült, és a kedvenc plüss macimmal dobálózott. Ijedten nyúltam szeretett kedvencem felé, de Ő elrántotta előlem.

-          Add vissza. – Félelmem azon nyomban elpárolgott, magam is meglepődtem rajta, hogy milyen határozott volt a hangom, egy csepp félelem sem volt benne.

-          Nem válaszoltál a kérdésemre. – Makacsul lóbálta előttem a mackót.

-          Igen, félek tőle. Most pedig vissza kaphatom őt? – Karomat kitártam Ő pedig készségesen a kezembe ejtette az említett tárgyat.

-          Miért? – Kérdezte váratlanul, s leült az íróasztalom elé.

-          Nem hiszem hogy ezt veled kellene megosztanom.

-          Miért is nem? – Féloldalasan elmosolyodott, majd felém közeledett.

-          Mert láttad, ahogy megölöm azt a nőt, vagy mert az ujjaim nyomát a nyakadon viseled? – Egyre közelebb jött, én pedig közé és a falközé szorultam.  Szemei mélyen az enyémbe fúródtak, lassan megnyalta telt ajkait. Tekintetem akaratlanul siklott csábító ajkaira, majd ismét a szemébe néztem.

-          Én…öhm…. – Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni, teljesen zavarban voltam. Éreztem, ahogyan az arcom egyre jobban ég.

-          Tudom, hogy így van. De jobban is teszed, ha félsz tőlem. Az ilyen ártatlan kislányok nem sokáig bírják mellettem. – Azzal a lendülettel hátat fordított nekem, és az ablakhoz sétált. Jobb karját ismét felém nyújtotta, ujjai felvették a fegyver formáját, majd lőtt.

Küldött felém még egy észtveszesztő félmosolyt, s egyszerűen kimászott az ablakon keresztül.