3.rész: Könyörgés*

3.rész

Hangos csörömpölésre ébredtem, majd szinte azonnal kivágódott a szobám ajtaja.

Apám  bukkant fel és valami barna lötty torzította hófehér ingét. Döbbenten néztem az előttem dühöngő férfira.

-          Ébredj már te semmire kellő! Takarítsd össze konyhát mielőtt elmész. – Azzal a lendülettel becsapta az ajtót maga után.

Nyöszörögve kászálódtam ki az ágyból, majd az íróasztalra tett ruháimba bújtam. Egyszerű szaggatott farmert, és fekete pántos fölsőt vettem fel a kedvenc együttesem logójával.

A konyhában hatalmas káosz fogadott, mintha háború dúlt volna itt.  

Kedvetlenül álltam neki a mosogatásnak, a tányérok toronyszerűen magasodtak előttem. Órákig tűnő suvickolás után megkönnyebbülve lélegeztem fel. Gyorsan felmostam a kiömlött kávé foltot, majd egy termoszba öntöttem a megmaradt folyadékot. Felkaptam a táskámat, és a buszra szaladtam.  Az iskola busz az orrom előtt ment el. Mérgesen caplattam előre, reménykedve, hogy nem fogok elkésni.

Lépteimet lelassítottam, mikor a múlt éjszakai sikátor előtt haladtam el.

Halk nyöszörgés hallatszott a kukák mögül, majd egy dühöngő férfi jelent meg a látóteremben. Óvatosan közelebb lopakodtam, a falmentén, s érdeklődve hallgattam az eseményeket.

-          Megmondtam, ha nem tudsz fizetni megöllek. Nos, megkérdezem még egyszer…..meg van a pénz vagy sem? – Azonnal beugrott a hanghoz tartozó arc. Azok a mély kék szemek még álmomban is kísértettek. Akaratlanul is a nyakamra csúsztak az ujjaim.

-          Kell még pár nap. Könyörgöm. Családom van. Meg lesz a pénz esküszöm. – A nő hangját hallva könnyek szöktek a szemembe. Olyan esetlen és szomorúan csengett könyörgése, hogy bármelyik ember megbocsátott volna neki.

-          Nos ez nem az én gondom. Búcsúzz el az életedtől. – Halk kattanást hallottam, a nő még motyogott pár szót, de hangát elnyelte a pisztoly vérfagyasztó dörrenése. Ijedtemben felsikoltottam. Azonnal futásnak eredtem.

Minden erőmet összeszedve rohantam az iskola felé. Néha hátra pillantottam, hogy követ a férfi, szerencsére senkit nem láttam mögöttem haladni.

A parkon keresztül lerövidítettem az utat, és a torna terem felől szaladtam tovább.

Hangos szitkozódások közepette jutottam el a szekrényeimig. Elővettem a szükséges könyveket, és a terembe mentem. Leültem a leghátsó padba, és az ablakon kívüli világra fordítottam a figyelmemet.

-          Hova rohantál olyan gyorsan, csak nem kergetett valaki? Mondjuk a lelkiismereted?! – Undorodva fordultam a fölém magasodó izompacsirta felé.

-          Mi az Emily, elvitte a cica a nyelvedet? Válaszolj ha hozzád beszélek! – Minden szem ránk szegeződött. Páran jót nevetek rajtunk, míg a többiek érdeklődve hallgatták az eseményeket.

-          Nem tartozom magyarázattal egy olyan személynek aki még azt sem tudja, hogy mennyi 1x1. – Elképedve nézett rám, majd hangosan felnevetett. Fejét hátra vetette, és úgy adott hangot jó kedvének. Hirtelen abba maradt a hahotázása, s erősen megragadta a pólóm nyakát.

-          Ide figyelj te kis nyomorék. Velem senki nem beszélhet így, még egy lány sem. – Ha tekintettel ölni lehetne én már bizonyára halott lennék. Lassan gyengült a szorítása, taszított egyet rajtam, s pöffeszkedve elsétált előlem, és leült a helyére.

Tekintetemet ismét a kinti világra szegeztem. Gondolataim a sikátorban történteken jártak. A nő kétségbe esett hangját még most is hallom visszhangzani az elmémben.

-          Osztály bemutatom az új diákunkat. Andy Biersack-ot. – Unottan fordultam a tanár felé, de mikor megláttam a mellette álló személyt, félem járta át a testemet.

Ez lehetetlen. Fekete haja ezúttal tökéletesen állt, fekete ruhai most sem hiányoztak, a bőrkabát alatt ezúttal fehér póló takarta izmos felső testét, telt ajkai enyhén szét váltak egymástól, hófehér mosolya lélegzet elállító volt. Gyönyörű szemeivel körbe járta az osztályt, majd mikor hozzám ért látványosan elmosolyodott.