68. rész: Aurora*

68. rész: Aurora*

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy tegyen valamit, de nem tett semmit. Meg sem mozdult. Némán feküdtünk egymás mellett, tapinthatóvá vált a feszültség köztünk. Végül összeszedtem a ruháimat, majd gyorsan felöltöztem.

-          Hova mész? – Nem fordult felém továbbra is a plafont bámulta.

-          Sétálok egyet. – A folyosó teljesen kihalt volt. Sehol egy árva lélek.

A szoba, amelybe beléptem, ismét sötét volt. Egyetlen árva gyertya világította meg az ágyban fekvő törékeny alakot. Magabiztos léptekkel sétáltam felé, majd leültem az ágy szélére, s megfogtam törékeny karját.

-          Tudtam, hogy visszajössz. A nevem Aurora, te pedig Emily vagy ugye? – Tengerkék szemei melegséget árasztottak, ajkai szüntelenül mosolygott. Angyali teremtés volt.

-          Igen. – Szerettem volna, elmondani, neki, hogy miért jöttem, de azaz igazság, hogy magam sem tudom.

-          Lucas sokat mesélt rólad. A bátyám ritkán mesél bárkiről is. – Gyengén megszorította a karomat, majd folytatta.

-          Tudom, hogy miért vagy itt. De minden kérdésedre én sem adhatok választ. A betegség, amelyben szenvedek, egy nagyon ritka kór, már a nevére sem emlékszem. Lucas-on kívül senki sem látogat már meg, magát hibáztatja, azért ami velem történt. Egyik nyáron nyaralni voltunk, csak mi ketten. A tengerben, megcsípett valami, az orvosok sem tudják, hogy mi lehet az. Mire felébredtem, már nem tudtam mozogni, halvány árnyéka vagyok a régi önmagamnak, de Lucas miatt nem adhatom fel a küzdelmet. Az orvosok szerint csoda, hogy élek még.  – Egy kósza könnycsepp gördült le sápadt arcán, ujjai elfehéredtek, ajkai kicserepesedtek. Mintha nehezen kapna levegőt. Aggódva néztem rá, és az asztalon lévő vízért nyúltam. Óvatosan megitattam, majd visszatettem a poharat a helyére.

-          Köszönöm.

-          Szívesen.

-          Azt akarom, hogy vigyázz a bátyámra, ha én már nem leszek. Bízik benned, és azt hiszem, hogy kezd megkedvelni téged. Soha sem hittem, volna, hogy Lucas majd bízni fog valakiben, pláne nem abban a személyben, akit meg kellene ölnie. – Nem tudtam, hogy mit feleljek.  Hírtelen túl sok információt zúdított rám. Ha Lucas tényleg kedvelne, nem viselkedett volna, olyan ridegen velem, az imént.

-          Na, de térjünk a lényegre. A test, amelyre oly nagyon vágyik Igor, nem lehet az övé. A test egy Amanda Schoott, nevű lányé volt. Angol származású, gazdag család egyetlen pici örökösnője. A lány rossz társaságba keveredet. Elrabolták, és kísérleteket hajtottak végre rajta. Megfelelő csontvelő donort akartak nyerni, úgy, hogy teherbe ejtik a lányt, és a baba csontvelőjét használják fel.  Különböző gyógyszereket és drogokat adtak neki, de nem sikerül megfelelő donort elő állítani. A lány pedig belehalt.

-          Nem értem, miért kell donor, és miért olyan fontos ez Igor-nak. – Aurora elnevette magát.

-          A donor a bácsikámnak kell, ugyanis az nélkül meghal. A lány teste idővel ellenszert kezdett gyártani azokra az anyagokra, amelyeket belé fecskendeztek, így megfelelő orvosi szakértelemmel, és persze pénzzel, túléli a rákot a bácsikám. Nem hülye az öreg. – Döbbenten hallgattam végig a lány mondandóját, az egész annyira hihetetlennek tűnt.

-          Honnan tudsz te ennyi mindent? – Kérdeztem kissé bizonytalanul.

-          Itt még a falnak is füle van. Egy idő után megfeledkeznek az emberről. Igor nem élheti túl ezt a betegséget. Neki meg kell halnia. – Tekintete elsötétült, nyoma sem volt a kedves aranyos lánynak, akit megismertem.

-          Miért?

-          Mert különben soha sem lesz nyugtod, sem neked sem pedig a bátyámnak. Igor nagyon veszélyes játékot űz. Istennek hiszi magát, és ennek véget kell vetni.

Némán sétáltam vissza a szobába, ahol Lucas még mindig ugyan úgy feküdt.

-          Hol voltál ennyi ideig?

-          Aurora-val beszélgettem. Kedves lány.  – A név említésére azonnal felült az ágyban.

-          Miről beszélgetettek?

-          A betegségéről, és Igor állapotáról.

-          Szóval mindent elmondott neked. – Egyáltalán nem tűnt dühösnek. Épp ellenkezőleg, mosolyogva lépett hozzám.

-          A húgom bízik benned.

-          Milyen érdekes Ő is ezt mondta rólad. – Ismét felvette a már jól ismert álcáját. Érzelemmentes arccal nézett rám.

-          Ne nevettess, én még saját magamban sem bízok.

-          Elég baj.  Pedig bennem megbízhatsz. – Leült az ágyra, s onnan nézett fel rám.

-          Elfelejtetted Em, én megfoglak ölni, lehet, hogy nem ma, de eljön az idő, mikor hatalmasat fogsz bennem csalódni. – Bármilyen hihetetlen is, de nem hittem neki. Tudtam, hogy nem árulna el engem. Erre az életemet mertem volna feltenni.