63. rész: Küzdjünk meg érte*

63. rész: Küzdjünk meg érte*

Ijedten néztem az előttem álló őszes hajú Mary-re. Kezében véres vázát szorongatott, s remegett.

- Menj. Menekülj. – Hangja ismét, oly lágy és kellemes volt, mint mikor legelőször találkoztunk. Hálásan megöleltem, majd kirohantam a szobából.

Hosszú folyosón találtam magamat, minden oldalról szobák, és ajtók vettek körül.

Elindultam balra. Szorosan a fal mellett osontam, csak a lélegzetemet lehetett hallani. Szívem a torkomban dobogott. Félve szaladtam le a hosszú csigalépcsőn, de a fal mentén, velem szemben, egy férfi közeledett. Árnyéka, sötét halálként közeledett felém, mintha el akarna nyelni. Visszarohantam a folyosóra, s az első ajtón beléptem.

A szobában félhomály uralkodott. A függönyök elhúzva, csupán az ágy melletti gyertya adott némi fényt.

Az ágyon valami megmozdult. Félve nyúltam a kilincs után, de valami megállított. Éreztem, ahogyan egy láthatatlan kéz megfogja a kezemet, és az ágy felé húz.

Halvány női alak rajzolódott ki a gyertya fényében. Hosszú szőke haja kócosan terült el a vörös ágyneműn, ajkai kirepedeztek, arca már ijesztően beesett és sápadt volt. Szemeiből eltűnt az élet, mintha már a lelke meghalt volna.

Szomorúan nyúltam felé, s gyengéden megsimogattam, az arcát. Engedelmesen simult a tenyerembe, s élvezte az érintést.

-          Te vagy az egyetlen, aki az arcát érintette meg. – Ijedten kaptam el a kezemet, s a hang irányába fordultam. Lucas az ajtónak támaszkodva állt. Egyik lábát hanyagul az ajtófélfának döntötte, kezeit zsebre dugta, és engem nézett.

-          Ki ő? – Ismét a lányt néztem, aki a plafont bámulta, szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek, mintha nem is élne.

-          Ő a húgom. – Ellökte magát az ajtótól, s felénk közeledett.

-          Köszönöm.

-          Mit? – Értetlenül álltam mellette, s végig néztem, ahogyan gyengéden egy apró puszit nyom húga kiszáradt bőrére.

-          Hogy nem undorodsz tőle. – Legszívesebben fájdalmasan felkiáltottam volna erre a mondatra. Hogy lehetne, tőle undorodni, hiszen olyan elveszett, olyan törékeny.

-          Mi történt? – Szemei elsötétültek, erősen karon ragadott, majd a szomszédszobába vezetett.

-          Az nem tartozik rád. – Hangja csöpögött a gúnytól, és a gyűlölettől, mintha csak magát okolná a történtekért.

-          Igazad van, sajnálom. – Szégyenkezve ültem le az ágyra.

-          Hogy kerülsz ide?

-          Elraboltak.

-          Ki?

-          Valami sebhelyes pasas. – Érdeklődve vizsgálta az arcomat, mintha keresne valamit.

-          És még élsz? Nem semmi. Lenyűgöztél, ismét. – A szoba ajtaja váratlanul kivágódott, s belépett rajta a legrosszabb rémálmom.

-          Hmm, nem hittem volna, hogy itt leszel. Lucas, innentől átveszem a csajt. – A férfi nyúlt a felém, de Lucas durván elütötte a kezét.

-          Ő már az enyém.

-          George, ennek nem fog örülni, rám bízta a lányt.

-          És te elvesztetted. Így ő már az enyém. – A sebhelyes férfi győzelemittasan elmosolyodott, majd ördögien Lucas-ra nézett.

-          Küzdjünk meg érte.  – Értetlenül néztem, ahogyan a két alak fitogtatja az erejét, fogalmuk sem volt róla, hogy én éppen a szökésemet tervezgetem e közben. 

S íme LUCAS: