Új blog*

Új ötlettel jelentkezem! :) 

Megszállt az ihlet, így alakulóban van a következő blog. Remélem ezt is szeretni fogjátok. 

Íme a blog címe, s a prológus. Várom a véleményeiteket.
UI.: Nem fanfic

Kísértés….

Prológus:

A nevem Rosalyn Blackwill, és boncmester vagyok. Elég hihetetlen, hogy egy nő önszántából, válassza ezt a hivatást, de én szeretem az állásomat. Mindig is magamnak való voltam, szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, elmélyedni egy-egy témában, és ez a munka erre tökéletes. Egyrészt ezért is választottam ezt a szakot, másrészt viszont, lenyűgöz az emberi test. Hihetetlenül részletes, minden egyes apró sejtnek meg van a maga feladata, s ha egy kiesik, a másik átveszi a helyét, tökéletes csapatot alkotnak.

 A halottak, nem bántanak, ellentétben az élőkkel, legalábbis így tartja a mondás.  Régebben gyakran mondogatta, ezt az anyukám, akkor még nem tudtam, hogy ez koránt sem így van.

Gyerekkorom óta látom a halottak szellemét, kezdetben igyekeztem, nem odafigyelni rájuk, de Ők tudtak rólam, ahogy rám néztek a szemükben remény csillant meg. Képtelen voltam szó nélkül elmenni mellettük, mintha ott sem lennének. Segítenem kellett rajtuk. Békét kellett találniuk, nem maradhattak a földön, mint az árnyak, kik örökké a két világ között rekedtek, s a sötétben kóborolnak.

Vannak, olyan lelkek is, akik nem keresik a békét, túlságosan ragaszkodnak az életükhöz, képtelenek elengedni azt, s így önszántukból vállalják az árnyékvilág nyújtotta sötétséget.

Van egy másik réteg, akiket nem nevezünk nevén, legalábbis a nagymamám szerint, nekik nincsen nevük. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek, csak azt tudjuk, hogy léteznek, és minket akarnak. Az kell nekik, amit soha sem kapnak, meg, az életünk, a lelkünk, a testünk. Azt, ami emberré tesz minket, mindent akarnak, még sem kaphatnak semmit.

Az eltelt harminc év alatt, amit megéltem, még soha sem találkoztam egyikükkel sem, legalábbis addig a pillanatig, míg egy esős napon be nem kopogtatott hozzám a rendőrség. 

Fejléc:

Epilógus II/II: Még egyszer utoljára hiszek neked*

Epilógus II/II: Még egyszer utoljára hiszek neked*

Remegő lábakkal léptem be a nappaliba, a kanapén egy férfi ült nekem háttal. Izmos vállán megfeszült a bőrkabát, ezer közül is felismertem volna azt a mély, borzongató hangot.

Lassan közelebb léptem, nem akartam megzavarni a pillanatot. A férfi előtt Ryan és Mark ült, s csillogó tekintettel néztek a föléjük magasodó alakra.

Ryan felém pillantott, de továbbra sem mozdult el a helyéről, ugyan olyan figyelemmel hallgatta az előtte ülő férfit, mint ha ott sem lettem volna.

Tudtam, hogy tudja, hogy ott vagyok, lehetetlen megtéveszteni Őt. A szívem hevesebben vert, a tenyerem izzadt, olyan voltam, mint egy szerelmes tini lány. Újra beleszerettem, pedig már kezdtem azt hinni, hogy minden érzést kiöltem a szívemből, ami felé irányult. S erre csak úgy megjelenik itt, s én ismét elveszek.

-          Szia Emily. – A gyomorom dió nagyságúra zsugorodott, fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak neki, erre én még nem voltam felkészülve.

-          Szia. – A hangomat elnyomta a gyerekek kacaja, akik ebben a pillanatban szaladtak ki a kertbe Andy kíséretében.

-          Még mindig gyönyörű vagy. – Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, s addig csókoltam volna, míg minden bánatomat, s fájdalmamat lecsókolja az ajkaimról.

-          Mit akarsz?

-          Helyre hozni a hibáimat. – Egy röpke percre megláthattam a valódi énjét, lehullt az álcája, s minden érzelem ott volt az arcán. Borostás arca fájdalmat tükrözött, mintha hirtelen 10évet öregedett volna, eltűnt a fény a szeméből, olyan volt az arca, mint egy kopár száraz sivatag, ahol már nincs más csak a mélységes fájdalom.

-          Öt évet nem lehet csak úgy helyre hozni.

-          Tudom, csak engedd, hogy elmagyarázzam mit miért tettem.

-          Rendben van, hallgatlak.

-          Mikor Igor eltűnt tudtam, hogy nem halt meg, csak bujkál. Az egyik ismerősöm látta Őt Moszkvában, oda repültem, de nem az várt ott amire számítottam. Nem voltak fegyveres őrök, vagy katonák. Tudod mi volt ott?

-          Nem. – Feleltem halkan.

-          A keresztapám egy középkorú nővel. Soha életemben nem láttam még ilyen őszinte és igaz szerelmet. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de ez az igazság. Igor azért tűnt el, mert nem akar tovább abban a világban élni, és igaza van. Én sem akarok abban a mocsokban élni, amiben eddig éltem, másra vágyom. Rád vágyom, és Ryan-re. Tudom, hogy nagyon elcsesztem az egészet, de ha adsz még egy esélyt ígérem helyre hozok mindent. – Egy áruló könnycsepp hullt a földre, s Lucas tudta, hogy nyert ügye van. Mosolyogva csókolt meg.

 Istenem az a csók, ezért imádkoztam minden éjszakán. Csak, hogy még egyszer érezhessem ezt az érzést, mikor ajka ajkamhoz ér, s én elveszek a karjai között, s íme most itt van, és soha sem fogom elengedni Őt.

-          De mi van Igor hatalmával, ismét kezdődik, minden előröl? – Hosszú ujjaival letörölte az utolsó könnycseppet is az arcomról.

-          Nem, Lucas Salvator halott, az a férfi aki most előtted áll Chad Ramsay. – Értetlenül pislogtam rá.

-          Új személyazonosságom van. Véget vetettem a régi életemnek, s hivatalosan is kiléptem az alvilágból. Volt egy utolsó próba amit megkellett tennem, és ha sikerül akkor szabad vagyok. És mint azt te is láthatod szabad vagyok. Vagyis nem teljesen.

-          Ezt hogy érted?

-          Emily, életem egyetlen szerelme….- Kezdte, és letérdelt elém, a zsebéből előhalászott egy vörös dobozt, melyben egy fekete gyémántgyűrű volt.

-          Leszel a feleségem? – Az izgalom hatására elhagytak a szavak, s csak hevesen bólogattam.

Felhúzta az ujjamra a gyűrűt, mely tökéletes passzolt az ujjamra, majd felemelt a levegőbe, s megpörgetett.

Most kezdődik életem legnagyobb kalandja, menyasszony lettem, s anya. Ez az élet, legnagyobb kalandja, megtalálni a szerelmet, s harcolni érte,  már könnyebb feladat. Megtartani a szerelmet egy életen át, felnevelni egy új életet, melynek a jövőjéért te vagy felelős, az igazi próbatétel. S én azon leszek, hogy ezt a lehető legjobban teljesítsem. 

Kedves olvasóim!!!
Elérkeztünk ehhez a pillanathoz is; felkerült az utolsó rész a bolg-ba, és mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Befejezést. Befejeződött Emily, Andy, és Lucas szerelmi háromszöge, és ne felejtkezzünk meg Adam-ról sem, aki sajnos korán távozott a történetből, de sokak szívébe belopta magát. 

Imádtam írni a történetet, s imádtam a szereplőket is. Élvezettel ültem le  laptop elé, s kezdtem bele, minden egyes részbe. Voltak részek, melyek jobban és könnyebben mentek, s voltak olyanok, melyeket nagy szenvedések árán tudtam, csak megírni. 

Több blogba is belekezdtem már az évek során, de soha sem jutottam el addig, hogy be is fejezzem őket. Vagy én vagy pedig az olvasók vesztették el az érdeklődést a történet iránt. 

Nektek hála ez a blog befejezett, elkönyvelhetem életem első olyan blogját, mely elejétől a végéig be van fejezve, és ezért nagyon nagyoooon hálás vagyok nektek. 

Köszönöm a rengeteg építő kritikát, a sok támogatást és segítséget. 

Mindent köszönök <3 <3 <3 :)

By: Angie <3 

UI.:Többen kérdeztétek, hogy írok-e még blogot, nos a válaszom az, hogy ha van rá igény akkor természetesen, nagyon szívesen kezdek bele, egy másik történetbe. 

UI 2.: A héten lesz a blognak még egy bejegyzése, melynek semmi köze nem lesz a történethez, a történetet LEZÁRTAM, ezzel a fejezettel. 

Ha érdekel a bejegyzés kukkantsatok be, garantálom, hogy megéri majd benézni ;)

Epilógus II/I; 5 évvel később

Epilógus II/I; 5 évvel később

Mosolyogva tártam ki a karomat, s Ő nevetve szaladt felém. Két karomba kaptam, s szorosan megöleltem.

Gyengéden eltoltam magamtól, majd alaposan megnéztem, az előttem álló gyermeket.

Apró kezeit tenyerembe csúsztatta, s úgy húzott a közeli fagyizó felé. Fekete hajába kapott a szél, játékosan összeborzolva rakoncátlan fürtjeit. Kék szemeivel vidáman kémlelte a világot, minden apró mozdulatában Őt láttam. Az arca markáns volt, haja, a szeme, akaratos, parancsoló természete, minden gondolata, érzése, olyan volt, mint az apjáé.

Lucas.

Fájdalom hasított a szívembe, rettentően hiányzott.

Öt évvel ezelőtt Igor váratlanul és nyomtalanul eltűnt, senki sem hallott róla azóta. Ezzel egy időben megkezdődött a harc az alvilágban. Mindenki az Ő hatalmát akarta, s ezt csak egyetlen módon lehetett megszerezni. Harccal. Tudtam, hogy Lucas mindent elkövet azért, hogy megszerezze a keresztapja helyét, s ez így is történt.

Választanom kellett, Ő vagy a baba. Életem legnehezebb döntése volt, de tudom, hogy helyesen cselekedtem. Ennek így kellett lennie.

-          Mama. Megint elbambultál. – Vékony gyermekhang térített vissza a valóságba, kifizettem a fagyit, s leülünk a teraszra.

-          Milyen volt az ovi? – Kérdeztem az előttem ülő maszatos gyermektől.

-          Jó, képzeld mami, ma az egyik gyerek megette a gyurmát. – Nevetve mesélte az az napi élményeit, s én igyekeztem, mindent örökre az emlékezetembe vésni.

-          Töröld meg a szádat, kicsim. – Elvette a felé tartott szalvétát, de csak még jobban szétmaszatolta a csoki fagyit az arcán.

-          Gyere, majd én letörlöm.

-          Nem kell, meg tudom csinálni. – A végére, még a homloka is csokis volt, de nem szóltam neki. Apró puszit nyomtam, puha arcára, s az autóba ültettem.

-          Hova megyünk?

-          Elmegyünk Mark-ért. – Villámsebesen múltak az évek, Mark már harmadik osztályba járt, s Ryan is elkezdte az ovit. Teljesen üres volt a ház a két rosszcsont nélkül.

Ryan pillanatok alatt kimászott az üléséből, s az ajtó felé szaladt, ahol Mark várta, két robottal a kezében.

A nappaliban kellemes kávé illat terjengett, mely a konyhából érkezett.

-          Csak nem nekem főzted ezt a kávét? – Kérdeztem Andy-től, aki a konyha pult előtt állt.

-          Nem, de kaphatsz belőle. – Semmi nem maradt a régi életemből, csak a barátaim. Jobb is ez így.

-          Em, beszélnünk kell. – Zavartan hajába túrt, majd leült.

-          Baj van?

-          Bajnak nem nevezném a dolgot, de…..